Egyik hóesés estén sétálva döbbetem rá, hogy mennyire nagyon szeretem az Budapestemet Vannak pillanatok, amiket az ember nem felejt el. Nekem is vannak olyan pillanataim, amit érzem, hogy nem felejetek el míg élek. Ez is egy ilyen volt... az Ötpacsirta és Magyar utca sarkán álltam és hullott a hó. Nem erőszakosan esett és nem is csak szállingózott. Nagyon is magabiztosan és határozottan hullott. Ahogy ott álltam a sárga, meleg fényű régi cikornyásan díszitett utcai lámpa fényében és néztem azt a sok-sok, milliomnyi hópelyhet, ahogy betrítik a várost elöntött a boldogság érzése. Egy finom, meleg megnyugtató érzés... Nem akarta a hó magáévá tenni a vársot, bekebelzni, csak ünnepi díszbe öltöztette. Csillogott a járda, a házak teje, a megtört ereszcsatornák... és még a romos rádió szocreál épülete is mintha, barátságosabb lett volna és az a sok csillogás megtörné, az oly szigorú vonalait. ...Álltam és eszembe jutott, hogy ez most egészen pontosan olyan, mikor porcukrozom a piskota tetejét... nem hagyom abba, mikor már "kellenne" hanem addig szóróm míg az egész hófeér-csillogós nem lesz...
Aznap este szerintem az angyaloknak is ilyen terve volt az én Budapestemmel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése